Nem is "nem jol",hanem inkább furcsán.Dita elmosogatott helyettem,aztán leültünk leckézni,de közben folyton az volt az érzésem,hogy elmegy a baba fejevize.
-Tanulj magad kislányom,majd aztán kikérdezlek-mondtam neki és végig dőltem a heverőn.
-Valami nincs rendren?-kérdezte Bálint riadtan.Nem szokta meg,hogy minden ok nélkül lefeküdjek.
Megnyugtattam,hogy semmi baj,de legyünk készenlétben.
-Tibi gyere sétálünk egyet-mondta Bálint,és felöltöztette a kicsit.
Kissé rosszul esett,hogy most magamra hagy.Most,amikor ő is látja,hogy minden pillanatba....
Dehát nem hagyott magamra,Dita itt maradt velem,és telefon is van a házban-próbáltam magam megnyugtatni,de azért kicsit nehezteltem rá.
De csak addig,amig haza nem jöttek.Mert akkor kiderült,miért támadt olyan hirtelen "sétálhatnékjuk"
Anyu is velük jött.
Édesanyám nyugodtnak látszott.Néhány kérdést tett fel:mit érzek,fáj -e valamim?...Jól megnézett,aztán kijelentette,hogy a legokosabb lenne,ha bemennénk kórházba,hogy orvos is lásson...
-Majd ha muszáj-szabadkoztam,de aztán beadtam a derekamat.Jó bemegyek!
Jani percek alatt ott volt.Felkaptam már jó előre kikészitett táskát,amelybe a háziruhámat,papucsomat,fogkefémet és egy törölközöt raktam,és már robogtunk a kórhaz felé.
-Húgocska nélkül ne merj hazajönni!
Ezt Dita kiáltotta utánnam,Tibike a nővérét utánnozva kiáltott utánnam
-Öcsike nélkül ne gyere haza!
Este volt már,s a kórházban benttartottak.Ha vaklárma-reggel hazamehetek.
Nem az volt.Az orvos tizenegy körül megvizsgált,megállapitotta,hogy a szülés nagyon közel van.Hogy ne kelljen hazamennem,meginditotta a szülést.
Mélyeket lélegeztem,összeszoritottam a fogamat,és probáltam nem venni tudomást a fájásokrol.Fáj,hát fáj.Nem tart örökké.
Éjfél után egy órakkor bevittek a szülőszobába,és fél kettőkör már meg is született a kis Dávidka.Nem Diana hanem Dávid....
Délelőtt már ott tolongott a család,és én nagyon nagyon boldog voltam,és őrültem hogy ezt a boldogságot harmatszor is átélhettem....